Amit szerettek, én is azt...

Picit (? picit? eléggé...) elszontyolító elolvasni mások színes-szagos életéről a tudósításokat, aztán gondolatba tenni egy összehasonlítást és sóhajtani egyet. Persze csak tőlem függ, mit hozok ki a dolgokból, de a körülmények... na, nem tartok panasznapot, csak ijesztő rácsodálkozni néha, milyen beszűkült életre kényszeríti az embert egy KISVÁROS. meg a három műszak.
Az éjszakáim - szerencsére - most gyorsan elsuhannak, van min gondolkodnom, lenne mit csinálnom is itthon, de kevés ez a 24 óra, főleg, ha még aludni is kell. Valamelyik nap összeállt pár puzzle és látom ám, hogy környezetemben a korombeliek, de a nálam fiatalabbak is már külön laknak szüleiktől, albérlet, miegymás, kezdem magam igencsak lúzernek érezni, könnycsepp, sóhaj, hehehe. És ha belegondolok, h ez kb. még egy évig biztos ez marad, ami van, hát... nagyon messze van még az a nap, mikor G. végez a sulival, önálló kereset, fészekrakás, gyerekek, békásmegyer, szívinfarktus, :D, de ha terveinkre gondolok, (konkrétan London, v valami ahhoz hasonló), már most elkezdek parázni. Várom, persze, meg akarom csinálni mindenképp, csak akkora változás lenne, elmenni innen, itthagyni embereket, idegen világban boldogulni... új életet kezdeni.... és félek attól is, h valami közbejön és úszik az egész.
Na, ideje tanulni is valamit, mára ennyi, sziasztok.