Last rights

Azt hiszem, igencsak félreérthető ez az egész, ezért hát most leírom ide, bár nem állt szándékomban:
EZ a blog elsősorban az én naplóm, másképp fogalmazva a memóriám, az emlékezetem. Hogy Ti is olvassátok, jólesik, ha nem lenne nyilvános, nem modtam volna meg azt sem, hogy létezik. Tudom, hogy sok a sírás-rívás, de ez az életem, én így élem meg, így viselem, és persze hozzá lehet szólni, örükök is neki, de értékelném, ha elfogadna mindenki olyannak, amilyen vagyok, a kritikára meg odafigyelek és igyekszem hasznosítani, de ne várja el tőlem senki, hogy még itt is tartsam magam az elvárt normákhoz, plíz. ÉS EZ NEM AZT JELENTI, hogy ha nem tetszik, nem kell olvasni... Amúgy meg nem is annyira rossz, mint ahogy innen az leszűrődne, csak ti a kivonatot látjátok, és én alapvetően elégedetlen alkat vagyok. De már azt sem tudom, ezt minek írtam le, úgy érzem magam, mint Mr.Bean, aki szülinapi kártyát ír magának, aztán meg örül neki. NEM, nem akarom tudni, hányan olvasnak, ne kommentezzetek, inkább megtartom magam abban a hitben, hogy több száz titkos rajongóm van, csak nem szól senki semmit.

És egyébként is: mennyi idő kell még, hogy rájöjjetek: nem kell mindent 100%osan komolyan venni? ;) Én se teszem.