80

nem is tudom, mit gondoltam... talán olyasmi élt bennem, hogy ki vagy ott terítve, oszt hagynak állni, meg lehet nézni, el lehet rajtad gondolkodni, de ha rosszul kapódik el a ritmus, akkor leginkább a "most gáz, hogy nem érzek semmit?"-féle gondolatok poroszkálnak a koponyában lehajtott fejjel, kavicsokat nézegetnek esetleg, de mindenképp a kiterítés volt a fő motívum, hogy rövid legyek, nem a mélázás. Na de mai rohanó világunkban, hogy divatos kifejezéseket használjak, nincs már idő arra, amit épzeletemben élő képek mutatnak, nem fekszik senki órákig, urambocsá' álló éjszaka, egy nap lezavarnak sokat, ahogy jön, utánunk is már készítették a következőt, láttam a koszorúkat.
2 óra alvás egy éjszakás műszak után csak arra jó, hogy még szarabbul érezd magad, mintha le sem feküdtél volna. Tudatod mindenféle szerek nélkül is módosul kellőképp ahhoz, hogy a marson, de legalábbis valami másfajta valóságban érezd magad. biztos történt valami, míg aludtam. Iszonyatos mennyiségű kávéval feltöltve, ami miatt egyszer-kétszer belémhasított, hogy mennyire gáz lenne, ha épp most csődölne be a szívem, kész voltam végigcsinálni bármit, amit a sors elibém gördít.
Mondjuk egy ravatalozó formájában. Egy ravatalozó, ahol megállt az idő és a nyolcvanas évek kvintesszenciájaként húzza meg magát ott, a domb alatt, a Béla úti temetőben, az ajtó mögül Vangelis üvölt zsebben elférő magnóból, poros művirágok, lelkedet az égbe terelő kürtő. a bejárat, az építmény logikája szerint tehát barlang, sötétségben élünk mind, testvéreim, siralomvölgy ez, de majd urnába tesznek, meg sós kútba, vagy ázott földbe, és ha kamerázzák is leereszkedésedet a mélybe,-mert kamerázzák, valakinek a családból biztosan van, esetleg kerít, én meg a telefonomat nem mertem elővenni, hogy lefényképezzem az ausztrál benszülöttek pont-technikás festészetét idéző képet a szemközti falon- akkor a temetkezés fehér kesztyűs, ránézésre napi két liter borra kalibrált dolgozója majd egy picit megáll, tart a gödör felett, mely sírod lészen, és ránéz a kamerásra, biztos jelet vár, mint mindannyian, aztán lassan, hogy tudjon követni az objektív, nehogy elmosódj, kibillenj a képből, leereszt, szilikon-szerű anyaggal húzzák körbe a nyílást, biztosan jól összetapasztja a betont, ennyit a feltámadásról, sírokból kikelésről, mintha világunk egyre keményebben törekedne rá, hogy vissza ne tudjunk jönni, hamvasztás, szuperglú, szónokok. ó, igen: A szónok.
Kialvatlannak láttam, bár én egy liter vodka másnap reggelén szoktam így kinézni, mondjuk olyan állapotban még nem próbáltam Illyés Gyulát felolvasni, de biztos nem folyna egybe a vers vége és szónoklatom eleje, hogy az utóbbi harmadik soránál kapják fel a fejüket a " kedves barátaim: gyászoló család és végső kegyüket leróvók", jé, ez már a beszéd maga? A témt, gondolom, sablon szerint hozzák össze, tán van valami fénymásolt szöveg, többféle is, biztos, hogy ne unja el magát egész nap, aztán csak a neveket kell beírni a kipontozott részekbe, de mégsem, mert volt olyan, hogy a névnél akadt meg, belémhasított, hogy mi lesz, ha nem találja. Lefagy itt nekem, kínos csend, míg valaki észbe nem kap, "X.Y.-nak hívták, -Ó, köszönöm, bocsánat, igazán, nagyon sajnálom", valami ilyesmi, de nem, meglett a név, csak a kritikus időmennyiség legvégső határának innen, izgultam, komolyan. Jó, a kiejtésemről nem tehetnék, más seem, bár igyekszem jól kiejteni a szavakaat, nem elhagyni a középső részüköön a mássalhangzókat, kását placcsantani rájuúk evőkanállaal, nem is tudoom. Mondjuk én eléggé girnyó vagyok, nem is megyek el izomkodni strandokra, hogy lyen szánalmas példával éljek, biztosan érthető azért, hm? És egy egykazáttés kézben hordozható magnóból Vangelis " zene űrtemetésekhez, női hanggal" albuma torzítja a valóságot.