maradok itt, én.

aki látta a The Butterfly Effect c. filmet, az tudja majd, mire gondolok, aki meg nem, az sürgősen nézze meg, mert az utóbbi évek egyik legjobb sztorija. szerintem. gyűlölöm a csirkés embert, mert ha mostanában ezt a "szerintem" szót használom mondat végén, le nem mosom magamról, hogy trendi köcsög vagyok, pedig már előtte is használtam. sőt. biztos tőlem lopta. na, inkább folytatnám, tehát:
tegnap este egy igen semmitmondó film volt a dunán, '70es éveg, szűk kishazánk, fiatalok, tényleg semmi említésre méltó, nem is tudom, hogy minek írok ennyit róla, ami a lényeg, az fent említett filmben volt látható, merthogy valami ilyesmit éltem át. nem nagy ügy - így utólag visszagondolva, de ezen film megnézése után érzékelni hasonlókat több, mint para. szóval látva a '70es éveket ott benne a dobozban, hirtelen éreztem az általános suli folyosóját, az iskolaköpenyt, a hangulatot, tulajdon fiatal mivoltomat és ami igazán elgondolkodtatóvá teszi mindezt, ami miatt nem csak egy szokásosnál-intenzívebb-nosztalgiaroham mindez, az a periférikus látóteremben leledző dolgok enyhe beremegése. ezzel nem akarok mondani semmit. viccesen is voltunk, meg nem hinném, hogy csak úgy visszazuppan az ember úgy, de csak egy kicsit gondold át: mi futott át az agyadon, mikor ezt itt, fentebb mind elolvastad? szóval ha valaki ezt nekem meséli, én is azt tanácsolnám neki elsőre, hogy esetleg kevesebbet kéne dohányoznia, meg a túlfeszített éeltmód, sok E32a meg a társai... ki hinne vajon akár még a barátainak is, ha valami hasonló képtelenséggel (?) állna elő? érdekes, nagyon érdekes volt átélni mindazt, ott, este, meg aztán végiggondolni, hogy ki hogyan állna hozám és végül egy ilyen lehetőség hatásait... persze sokszor elgondolkodtam már azon, hogy a.) mit csinálnék másképp, 2.) mit változtatnék meg, ha lenne rá lehetőségem, de mindig oda lyukadok ki, hogy lehet, jobb lenne nekem, ha állíthatnék a kis potikon, de a legkisebb korrekció is oda vezethet, hogy mondjuk eltűnik az életemből valaki/valami fontos. viszont ez most olyan volt, mint a minap, mikor rettenetesen kiszáradt a torkom és a torkom nyelvgyöke szántani kezdte a berendezést és én páni félelmemben azonnal és végérvényesen tudtam, hogy ez torokrák, na, ez olyan volt. intenzív, halálbiztos és borzasztóan valóságos.
másegyébként Gabival voltunk Pesten, felderítettük a szigetes sátorhelyünket, nagyon meg van ez az akció szervezve, hogy jó helyen legyünk és árnyékban, soha még így, szóval már látom a kis sátrunkat a sziget legnagyobb prérijén valami ultra-poros út mellett, az lesz biztos a harmadik főút, na mindegy, egyébként is gáz, hogy most voltam először fesztivál nélkül ott, szarul is érzem magam miatta, majd a többieket is kicsalom egyszer valahogy, hogy ne csak én legyek már ilyen, gonosz vagyok, ízig-vérig magyar. hö-hö.
aztán meg hegedültünk, utcai zenész ember szimpátiáját megnyertük, csak tudnám, mivel, kedves volt, ő ajánlotta, mi húztuk, nahát, nem semmi. akárcsak a szóda nevezetű hely, mely addig jó, míg nincsenek sokan, még az után is egy kicsit, de a zajszennyezés, amit az emberek ott generálnak, egy idő után lefárasztott. aztán a múlt hétvégén NEM voltam a mozi ünnepén, NEM voltam a múzeumok éjszakáján, NEM voltam ... izé ... voltunk csókolózós-rekordot dönteni, minek élek?
pedig akartam, csak hol pénz nem volt, hol idő. lehet, hogy néha nem ártana utána nézni a dolgoknak?
viszont láttam a sin city-t. ami egy igencsak ott van-film, rá is jöttem, mi volt nekem mindig is a gáz a képregény-filmekkel.
az, amit a sin city meg mert tenni: egyáltalán NEM életszerű az egész, a legutolsó kavicsig ( kavics? hisz van, ahol semmi sincs, csak a nagy fekete semmi közepén egy ... nem lövök le poént, tessék megnézni.) a képregény-filmek baja az, hogy annyira hétköznapi a világ látványa, amennyire bármelyik filmé az. és ez nem kevés, a SC után.